Mikor egy olyan pillanatba lépsz, mely felnyitja a szemed az értékekre, melyek már most is Benned, melletted, Érted és Neked vannak, „újraíródik” a sorsod!
A most következő sorok arról adnak hírt, hogy van egy másik valóság, melynek gyökerei eddig is Benned rejteztek, de mélységei mindezidáig „fedve” voltak előtted.
A szemszög melyből a mondatok kirajzolódnak végül, rajtam kívül esnek, ezen dallamoknak az ujjaim csupán csak az ívét adják meg. Mit most olvasni fogtok egy különleges lélek zeneművéből valók!
…A kezdet…
Születésem pillanatában, sírásommal kívántam hírül adni a világnak: az új nemzedék legújabb tagja érkezett meg most közétek! Különleges voltam, de értetlenül álltak, „ezen” csoda felett. Tágra zárt szemek pillantásai tettek engem is a mai napig kicsit kétkedővé, mikor önmagam dolgában kellene, hogy döntést hozzak, és állást foglaljak.
…Az iskolai évek…
Ahogy teltek-múltak az évek egyre komolyabban kerestem és kívántam azt érezni, hogy engem értő otthon vesz körül. „Barátok” kiket lázasan kerestem, sokszor komoly pofonokkal kínáltak meg, ezzel adták tudtomra, hogy nem vagyok közéjük való. Akkor ezt másként néztem, sokkal inkább tőrként forgott bennem!
…Az Életben…
Régen is sokszor várták tőlem a tiszteletet, a felnőttek de ezért Ők igazán a szememben soha nem tettek eleget, sőt…! Nem láttam bennük olyat, mely odafigyelésre érdemes. Sokkal inkább láttam, irigy, önző, akaratos, erőszakos és zsarnok egyéneket, kik az ellenszenvemet csak az egekbe emelték! Úgy vélték, hogy a „példa”, melyet mutatnak a fiatalok számára is követésre érdemes, pedig nem! Gyerekként nem is igazán tudtam érdekeim érvényre juttatni és „lázadni” is inkább csak némán mertem, de csak most látom, hogy mekkora törést okozott ez Bennem. Nem tűnt el nyomtalan, a bakancsnyom most köszön csak vissza, mikor az „új könyvemet kezdem”!
…Próbálkozások…
Érezni? Azt meg minek? Kimutatni? Nah, azt már nem! Ezt vallották az érdektelen egyedek. Egy dolgot értek el ezzel a lelkemben, hogy kettősség lett a „mottóm”, mi azt az eredményt hozta magával, hogy magam folyamatosan rágalmazom. Erővel dacoltam könnyeim ellen és ezzel adtam magamnak a legtöbb pofont, mindeközben azt éreztem, hogy nem az vagyok, kinek lennem kellene.
Lázasan kerestem, kik engem akartak látni, de nem ismertek igazán, hiszen ők is csak kerestek. Senki nem tudta, hová vezet az út csak meneteltek szüntelen, hogy azt érezzék, tartanak valahova. Sok táját kívántam felismerni a világnak, hogy útközben rálelhessek arra az életre, melyet születésemmel vállaltam.
Csak egy csendes zugot kerestem, hol fellelhetem az egész világot, az erőt mely bennem minden nap munkálkodik. Pedig igazából nem vágytam/vágytunk többre, mint családunk -mely szétszóródva él- önzetlen és tiszta szeretetére, olyan közösen megült vacsorákra, melyeken az öröm kerül terítékre.
A ki nem mondott szavaim, a kielégítetlen érzelmeim, a meg nem élt érzéseim, sokszor fájdalmas, sikertelen próbálkozásokba fulladtak. Ezen idő alatt lelkem és akaratom acélosra edződött. Mit eddig sokszor fájdalmas megtapasztalásként magamévá tettem, tudom nem volt hiábavaló, mert hozzájárultak, hogy azon az úton melyet szívemmel választottam határozott erővel hívjam éltre és vigyem sikerre.
…Úton…
Pár évtizednyi vándorlás után, megjött az áttörés, az-az esemény, mely végül visszafordíthatatlanul az Utamra sodort! Másként tekintettem eddig az embereket s helyzeteket. Nem igazán láttam mi a dolgok nyitja, még most is sok bennem a kérdés, de érzem, hogy jó úton haladok.
…Hittel és önbizalommal vállalom mire elhív az élet, akaratom szerint jobbá teszem és megváltoztatom a sorsom, melyben eddig nem én voltam a „főszereplő”, hisz csak éltem némán és szenvedőn. Eltölt a boldogság, mikor azt láthatom, hogy a végtelen világ tárul ki elém, mikor érzem, hogy a gondviselés begyógyítja vérző sebeim! Készen állok arra, hogy valóra váltsam a látomásom!...
Zárszóként: “El kell engedned a múltad, hogy lehessen jövőd.” (Jégkorszak 2)
