Úgy érzem elindultunk valami felé, és néha azaz érzésem, hogy már nem vagyok „egyedül” ezen az úton…
Talán egy picit vallomásnak érezheted az utóbbi bejegyzéseket, talán egy picit az is, a szeretteim felé, de ezek egy széles családhoz intézett kódolatlan üzenetek is, kik szerte széjjel vannak még az Univerzumban egymagunkban és néha „árván”.
Szóljon most ez is szívemből…A világ száz csodája se lenne képes feledtetni vélem, hogy milyen szerencsés vagyok, mert Rád találtam eme nagy végtelenben…
Belső nagyságod áthatja külső világod, ezért nem mindegy, mit kíván érezni a lélek.
Te szavaid ékes dallamaiban én is elmerülök, megmártózóm, átölel, ha érezni kívánom…S láthatom két szív mit képes életre hívni a semmiből a végtelenbe…
Családunk hatalmas, karunk kitárva várja a Te érkezésed…
Nincsenek feltételeim, nincsenek kérdéseim. Szótlan állok, hallgatom és ámulattal nézem, miként arat diadalt a lélek…
Nem tudom mit nem értesz, hisz lehetőségeimhez mérten, tisztán érzem állandó jelenléted.
Sokszor anélkül szemléllek, hogy tudnád milyen tiszta őszinte szeretettel csodálom, hogy hogyan leszel úrrá mindig, minden fájdalmadon, kudarcodon…
Látom erőd, akaratod, belső rendíthetetlen világod, mely bizton tudja, hogy nincs semmid a világon, ha nem vagy képes utolsó lélegzeteddel is szeretteid ölelésében eggyé válni a Mindennel.
Ebben az ölelésben benne van mindaz, mit ilyenkor szemed leplezetlen tükre örökkön felém sugároz.
Nem tudlak nem hallani,
Nem tudlak nem látni és érezni, minden pillanatban.
Ha szíveddel egyszer megérintesz, már nem lehetek én sem ugyanaz ki régen, egykoron voltam…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése